Andi szüléstörténete 2021.03.02.

Andinak már 1 éve született a kislánya, most sikerült eljutnia a szüléstörténete megírásához. Én nagyon jól tudom, saját tapasztalatból is, és a 11 éves kismamák és anyukák közt végzett munkámból fakadóan is, hogy mennyire be tudja szippantani az ember lányát a babázás, és milyen nehéz friss anyukaként bekörmölni a szüléstörténetet :) Úgy hogy mindig nagyon hálás vagyok, ha mégis gyártódnak ilyen hősies megosztások :) Andinak is nagyon köszönöm, hogy egy év után sem felejtette el, és végül elküldte nekünk a szüléstörténetét :) Andi története is egy oxis epis - és szintén nagyon pozitívan megélt - történet. Ezúton gratulálok utólag is, Andi, már szép nagy lánykád van :) Még váltottunk egy levelet, említettem Andinak, hogy épp most tettem ki az alapítványra egy nagyon hasonló szüléstörténetet, kivéve, hogy szerencsére Andiéknak nem volt vákuum a végén. Bevallom, engem kicsit kétségbe ejt, hogy a kismamáim a kórházakban szinte mind oxitocint kapnak, ami miatt pedig aztán epidurál kell. Annyi más útja lenne a szüléstámogatásnak… ? de hát ez a nagy magyar intézményesített szülészeti helyzet… Aminek örülök, hogy mindketten pozitívan éltétek meg, a beavatkozások ellenére is a szüléseteket :) A gyermek végül pedig töröl minden kellemetlenséget a rengeteg örömmel és szeretettel, amit ad, és amit adhatunk neki :) És ahogy Andi írta még "Tisztában vagyunk a magyar valósággal, így az, hogy 16 órát vajúdhattam, elég nagy kiváltság volt. Pedig mindenkinek minimum ez járna. A lényeg pedig a végén az egészséges baba és az elengedés." Hozzátenném még, hogy a feldolgozás is fontos lehet, ha úgy érzi valaki, hogy szüksége van rá, egy nehezebb, traumatikusabb szülés után. Szerencsére azt gondolom, Andiéknál minden rendben :)
Íme Andi szüléstörténete:
"Kedves Éva!
Eltelt egy év a kislányom, Olivia, születése óta és végre nekiláttam megírni neked a szüléstörténetemet. Jártam hozzád kismama jógára. Sajnos végül a babás felkészítőre nem tudtam elmenni egy kis kórházi kitérő és utána a Covid miatt.
Kezdeném is a kórházi kitérőmmel 36 hetesen, mivel számomra nagyon tanulságos volt! A dokim pont szabin volt, amikor elkezdtem barnázni. Pihentem, aztán mégis bementünk az egész kórházi pakkal a kórházba, biztos, ami biztos. Bent tartottak egy hétre. Igazi jelzése volt ez a testemnek, ideje volt pihenni. Az utolsó munkanapom után ugyanis nagyon sűrűre terveztem a szülés előtti teendőimet. Másra is jó volt. Kiadtam már akkor a kontrollt a kezemből (jó nehéz volt) és Apára bíztam a hátramaradt dolgok megoldását. Szerintem neki is tanulságos volt, igazából akkor vált valóságossá, hogy hamarosan hárman leszünk. Egy hét után hazamehettem, bár pihenésre intettek.
Addigra nagyon nehezen ment már a mozgás, de azért próbáltam picit mozogni. Kenegettem a gátolajat, készültem. Pár nap után eljött a pont, amikor úgy éreztem, ez már se nekem, se a babának nem jó, így elkezdtem megbeszélni vele, hogy már jobb lenne neki kint, jobban elférne és nagyon várjuk. Apa kérte, hogy ha lehet, azért várja meg a reggelt, ne éjjel akarjon jönni. Ezen jót nevettem, de a kisasszony komolyan vette apukája kérését is, mert pár nap múlva, február 10-én, hétfőn reggel 8-kor elfolyt a magzatvíz. Hívtam a dokit, kérte, hogy menjek be a kórházba (a Honvédkórházba). Megvizsgáltak, egy ujjnyira voltam kitágulva, a ctg is rendben volt. Nem voltak túl erős fájások, így vártunk. Én sétálgattam folyamatosan, főleg, ha fájás jött. Aztán kaptunk szobát. Szépen poroszkált az idő, Apa még szundított is. Én a labdán ugráltam, sétáltam, tornáztam. Végig kommunikáltam a picivel, hogy kitartson. Tágulgattam, de még mindig nem voltak erős fájások. Olyan délután 6 körülre visszaért a dokim, aki addig a szülésznőn keresztül figyelt. Jött egy új szülésznő is, mivel a kórházban nem lehet választani. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert választani sem tudtam volna jobb szülésznőt! Megvizsgált, átbeszéltük, hogy mit szeretnék: beavatkozásmentesen tervezek szülni, aztán majd meglátjuk. Elmondta, hogy ők azért szeretik az epidurált, mert segíthet az is lazítani a méhszájat. Megbeszéltük, hogy szól akkor, amikor az utolsó pont van, ahol kérhetem. Mivel nem voltak elég erős fájások még ennyi idő elteltével sem, kaptam egy kis oxitocint, amitől felpörögtek a dolgok. Végül kértem epit, mert úgy éreztem, segíteni fog kitartani. Addigra eléggé fáradtam, de átlélegeztem a fájásokat. A kitolási szakasz nagyon kemény volt, de igyekeztem mindig arra az egyre koncentrálni, lélegezni, nyomni. Bevallom, volt egy pont, amikor nem hiszem, hogy nagyon magamnál voltam. Ezt a férjem is megerősítette. Szólt, hogy nyissam ki végre a szemem, akkor bújt ki a pici és emelték föl, adták oda. Ott pihegett az a pici lény a mellkasomon, a feje búbját láttam meg a pici kezét. El se hittem, hogy nem álmodom, hogy a hosszú évek óta vágyott babám ott van velem. Hármasban töltöttük az aranyórát, többet is, szépen szopizott. Átvittek az osztályra hajnali 2-3 körül. Tudtam, hogy aludnom kell egy picit, a baba jó kezekben volt. A nővér hozott nekem egy májkrémes zsemlét. Soha nem voltam még ennyire hálás egy szendvicsért. 6-kor felkeltem, segítettek kimenni és hozták is a kislányomat.
Másnap bejött a dokim. Mondta, hogy büszke rám, mert az így indult szülések nagy részénél császár a vége a kimerültség miatt. Vágott, repedtem is, varrt rendesen, az aranyerem is durva volt, de nem csinálnám máshogy. A tudatos készülés, a torna, a légzőgyakorlatok és a sok tanács nélkül nem ment volna így.
Köszönöm neked!
Andi"



Kövess minket a Facebookon